2026. november 1., vasárnap
Marianna névnapja
Marianna névnapja
Van, aki hetente felkeresi elhunyt párja sírját, más a szülei elvesztése után sem képes temetőbe járni. Fiala János szentendrei riportjában a gyász, a halálfélelem és a túlvilág kérdéséről beszéltek a megszólalók. A személyes történetekből az is kiderült, miért ragaszkodnak annyira az élethez.
A Kontroll riportjának egyik megszólalója elmondta: mindkét szülőjét elveszítette, de nagyon nehezen viseli a halált és az elmúlást, ezért nem látogatja a sírjukat. A temetőbe a nővére jár ki.
Másnak éppen ez a hely ad lehetőséget a közelség megélésére. Egy asszony szinte hetente felkeresi elhunyt párja nyughelyét. Amikor rátör a magány, gyalog indul el, a sírnál pedig elmondja gondjait, és beszél hozzá.
A riportban az emlékezés egészen eltérő formái jelentek meg: volt, akinek a temető bensőséges találkozási pont, másnak túlságosan fájdalmas helyszín.
Egy interjúalany tizenhat évesen, autóbalesetben veszítette el az édesapját. A történtekről nehezen beszélt, és jelezte, hogy bizonyos emlékeket nem szeretne felidézni a kamera előtt.
Egy másik megszólaló számára az édesapja kórházi ápolásához kapcsolódó pillanat maradt különösen emlékezetes: amikor meg kellett borotválnia őt. A hétköznapinak tűnő mozdulat a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség élményével kapcsolódott össze.
Ezek a történetek a gyász személyességét mutatták meg, anélkül, hogy mindenki ugyanúgy tudott vagy akart volna beszélni a veszteségéről.
A halál utáni életről sem gondolkodtak egyformán a megkérdezettek. Egyikük békét, szeretetet és fényt társított a túlvilághoz, más határozottan elutasította a feltámadás gondolatát.
„Nagyon remélem, hogy van” – válaszolta az egyik megszólaló a túlvilágra vonatkozó kérdésre.
A halálfélelem megélésében is jelentős különbségek mutatkoztak. Egy szívátültetésen átesett férfi arról beszélt, hogy a megpróbáltatásai után már nem fél a haláltól. Mások az ismeretlentől való félelmet vagy a gyermekeik jövője miatti aggodalmat említették. Ezek személyes vallomások, amelyekből nem következik általános szabály arra, ki hogyan viszonyul az elmúláshoz.
Az élet szeretetéről szóló válaszokban visszatértek a gyerekek, az unokák és az emberi kapcsolatok. Egy nyugdíjas megszólaló számára a klubközösség jelent kapaszkodót: az összejövetelek, az egymásra figyelés és a kortársak támogatása tölti meg a mindennapjait.
Más az élet egészét tartotta értékesnek, az örömökkel és a nehézségekkel együtt. A veszteségről szóló beszélgetésekben így újra és újra helyet kapott az is, ami az itt maradókat élteti.
