Robert Redford neve a filmtörténet aranylapjaira íródott, mégis a reflektorfény mögött mindig ott húzódott egy mély, csendes szerelemtörténet. A most 88 éves művész ritka őszinteséggel beszélt arról, hogyan formálta életét a szerelem, a veszteség és az újrakezdés – és miért őriz meg egy érzést egy életen át.
A santamonicai gyerekkor, a művészet és sport iránti szenvedély, majd a New York-i színészévek alapozták meg Redford pályáját. Itt találkozott Lola Van Wagenennel, akivel 1958-ban házasságot kötöttek. Lola nyugalma és belső ereje ellensúlyt adott Redford „bolyongó” természetének: kapcsolatuk az induló karrier legbiztosabb támasza lett.
Az ifjú pár felfoghatatlan veszteséget élt át: kisfiuk, Scott csecsemőkorban elhunyt. Redford később elmondta, hogy ez a fájdalom „csendes árnyékként” kísérte tovább. A tragédia mégsem szakította szét őket: Lola maradt a szikla, aki hitet adott, amikor a hírnév és a gyász felőrölte az erőt.
A Broadway- és televíziós sikereket követte Hollywood: ikonikus szerepek, fesztiválszervezés (Sundance), díjak. A reflektorfény azonban lassan szétfeszítette a családi kötelékeket. Visszatekintve Redford megbánással beszél arról, hogy nem volt eléggé jelen otthon. A 1985-ös válásuk nem botrány, hanem egy csendben összetört szív története – a tiszteleté és hálaadásé.
A későbbi években Redford belső csendet keresett, amelyet végül Sibylle Szaggars (Sibylle Szaggars Redford) művész mellett talált meg. 2009-ben házasodtak össze, és közösen hozták létre a The Way of the Rain nonprofit szervezetet. Kapcsolatuk alkotói párbeszéd, természet- és emberközpontú küldetés lett – túl a hollywoodi csillogáson.
Redford idős korára új hangsúlyokat talált: értelem, szenvedély, béke. Vallomása nem szenzáció, hanem életleckévé nemesült tapasztalat: a szerelem nem csupán láng, hanem hosszú, kitartó fény, amely végigkíséri a döntéseket, sikereket és csendeket. Élete szerelme – a múlt, a veszteség és az újrakezdés összegzéseként – identitássá vált, amely ma is alakítja a művészt és az embert.