2024. december 18., szerda
Auguszta névnapja
Auguszta névnapja
Horgászként külön figyelmet kell fordítanunk a természetvédelmi oltalom alatt álló halfajokra, egyrészt, ha véletlenül horogra, vagy hálóba akadnak, akkor vissza kell őket engednünk, másrészt cselekedeteinkkel óvni kell ezen fajokat a kipusztulástól, segítve az esetleges további elterjedésüket.
Cikksorozatunkban több részben foglalkozunk a különböző védettség alatt álló halakkal. Sajnos a horgászok jelentős hányada már valószínűleg nem fog találkozni ezekkel a halakkal, de legalább ismerjük meg őket minél jobban.
Általánosságban a védett halakkal kapcsolatos releváns ismereteket már bevezető cikkünkben bemutattuk
Hazánk fokozottan védett halfajai és természetvédelmi értékük az alábbiak.
Az első négy fokozottan védett hal
Ebben a cikkben az első négy fokozottan védett fajt mutatjuk be részletesen:
Nézzük a fokozattan védett halfajok ezen példányának legfontosabb jellemzőit.
A dunai ingola (Eudontomyzon mariae) néven ismert faj a Duna-medencében honos, és több más folyóvízi ökoszisztémában is előfordul, beleértve egyes oroszországi vízfolyásokat, valamint azokat, amelyek a Fekete-tengerbe torkollanak, mint a Prut, Dnyeszter, Dnyeper, Don, és Kubán folyók.
Morfogenetikailag jellegzetes a széles, erős felső szájlemez, melyben méretes fogak helyezkednek el. Az alsó szájlemez fogazata változó, tipikusan 5 és 10 között ingadozik, leginkább 7 vagy 8 fog áll rendszerint sorban. A szájkorong fogazata viszonylag szegényes, mind külső, mind belső fogak számában. Ez a faj megkülönböztethető a tiszai rokonától azáltal, hogy nem rendelkezik az előbbinél meglévő szőrös testrészekkel. Az orrlemez fogazatánál a központi fog nagyobb és szélesebb, mellette pedig oldalanként két apróbb fog található. Az ivarérettségtől függően, a felnőtt egyedek hátúszója lehet egymástól elválasztva vagy összenőve. A faj testalkata a felső részen a legrobosztusabb.
Színvilágát tekintve, a felnőtt példányok hátán sötétkék pigmentáció dominál, az oldalakon világosbarna, míg a hasi rész ezüstös színben pompázik. Néhány egyednél megfigyelhető a majdnem fekete hát- és oldalszín is. A lárvák színben a felnőttektől eltérőek;bordós alapszínük mellé sötétebb hát és esetlegesen a világosabb háttéren elszórt sötét foltok is társulnak. A faj egyedei tipikusan 18-21 centiméter hosszúak. A szaporodási időszakuk márciustól májusig is eltarthat , melyet követően a felnőtt ingolák általában rövid időn belül elhullanak, ami az ingolák életciklusának egy megszokott jelensége.
Az Eudontomyzon danfordi, ismertebb nevén a tiszai ingola, az állkapcsot nélkülöző körszájúak csoportjába, pontosabban az ingolák osztályába és az ingolafélék családjába sorolható. Természetes élőhelye kiterjed a Kárpát-medence akvatóriumaira, beleértve több közép- és kelet-európai ország, így Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és Magyarország folyóvizeit.
Morfológiáját tekintve angolna-szerű alakjával és parazita életmódjával régebben jelentős zavarokat okozhatott a pisztránggazdaságokban. Manapság azonban populációja rendkívül drasztikusan megcsappant, és a faj magas védelmi státuszt élvez, a legmagasabb, 250 000 forintos védelmi értékkel. Az elterjedését tekintve kizárólag a Tisza vízrendszerére korlátozódik, élőhelyei között számon tartják a Sajó, Hernád, Bodrog, Felső-Tisza, Szamos, Körösök és Maros folyókat is.
Ez a faj a gazdaállatok révén képes az alsó folyószakaszokra is eljutni, azonban a szaporodási időszakban a [SZ3] felső szakaszokra tér vissza. A kipusztulás ellen folytatott harc következtében kiemelt védelemben részesül a nemzetközi természetvédelmi egyezmények alapján is.
Testalkata hosszúkás és karcsú, ami egyértelműen az ingolák típusjegyeit tükrözi. Szájlemezén számos fog található, míg a szájkorong fogazata az eleség megfogását szolgálja. A farkúszója két különálló részből áll, míg testének színezete a hátán sötétbarna vagy szürkés árnyalatú, hasi oldala fehéres színben játszik. Oldalait kopoltyúnyílások sora jellemzi. A fajra, mint valamennyi ingolára igaz, hogy nem rendelkezik páros úszókkal, és teste pikkelymentes.
A Dunai galóca (Hucho hucho), amelyet népies nevén Gadócza, Gadoczi néven is szoktak nevezni, a lazacalakúak rendjébe sorolt, jelentős mérettel rendelkező halfaj. Magyarországi élőhelyei közé tartozik a Duna és az olyan folyóvizek, mint a Tisza, valamint a Dráva és Mura összefüggő vízrendszere. Testhosszuk jellemzően 60-120 centiméter között mozog, bár néhány példány hossza meghaladhatja a 150-200 centiméteres méretet is, tömegük pedig 30-50 kilogramm közötti súlyt érhet el.
Megjelenését az aerodinamikus testforma és a markánsan széles szájüreg jelöli ki. Az állcsontján horgas alakú fogazat található, a hát- és a farok úszó közti területen pedig egy jelentős méretű zsírúszó figyelhető meg. A halat finom, apró pikkelyek borítják; az oldalvonalán 180-200, az említett zsírúszó és az oldalvonal között pedig 23-27 pikkely található. Tarka színezetű, ahol a háti rész barnás vagy halványszürke árnyalatokban pompázik, oldalai világosabb tónusúak. A fejrészen jellemzőek a sötét, kerek, félhold és X-alakú foltok és apróbb pontok.
Az élőhelyéül szolgáló vizeket tekintve a dunai galóca az oxigénben gazdag, hűvös és sebes folyású vizeket részesíti előnyben. Táplálékát kezdetben a zooplankton alkotja, később pedig a rovarlárvák, kisebb gerinces állatok és halak felé terjeszti ki. A felnőtt egyedek tipikus ragadozókká válnak, melyek apróbb halakat zsákmányolnak.
Szaporodási szokásaikat vizsgálva a nőstények a gyors folyású szakaszokon helyezik el ikráikat, ahol a lerakott ikraik száma elérheti az egyes testtömeg-kilogrammonkénti 1000 darabot. Az ikrák fejlődési ideje körülbelül 35 napot vesz igénybe.
Természetvédelmi státuszát tekintve a dunai galóca fokozottan védett halfajok közé tartozik, a természetvédelmi értéke a 100 000 forint. Territoriális viselkedés jellemzi, meghatározott területeket vesz birtokba és ott találja meg élőhelyét. A hímek a párosodási időszakban intenzívebb színűek lesznek a nőstényekhez képest.
A lápi póc (Umbra krameri) egy rendkívül kistermetű, őshonos halfaj, amely Magyarország vizeiben is megtalálható. Legnagyobb hossza ritkán haladja meg a 10 centimétert. Testalkata tömzsi, oldalirányban lapított, míg feje jellegzetesen robosztus, és a rövid orrhoz félig emelkedő száj kapcsolódik, melyet finom fogak borítanak. oldalvonala nincs, a test középvonalában általában 30-35 pikkely sorakozik, és bár úszóhólyagja nem szolgál légzési funkciókkal, mégis alkalmassá teszi a lápi pócot arra, hogy oxigénszegény vizekben is megéljen.
A növényzet által borított vízfenék jelenti a lápi póc szaporodásának helyszínét április és május hónapokban. A nőstények általában 100-200 ikráit raknak le, melyek gondos őrzés mellett fejlődnek ki. A lápi póc gyorsan növő faj, amely már két éves korában eléri az ivarérettséget, de élettartama ritkán tart négy évnél tovább.
Fiatalabb egyedei planktonnal táplálkoznak, idősebb korukban már a vízfenéken élő kisebb ízeltlábúak és lárvák alkotják a fő étrendjüket, és a legöregebb példányok kisebb halivadékokat is zsákmányolnak. Természetes élőhelyei közé sorolhatók a hűvös, tiszta vizű mocsarak, tőzeges tavak, vízi növényekkel benőtt eutrofizálódott tavak és holtágak, illetve az alföldi sekély tavak és a kisebb áramlású folyóvizek menti sekély zónák.
Fennmaradását veszélyezteti az élőhelyátalakítás, vízügyi beavatkozások és az inváziós fajok, például az amurgéb (Perccottus glenii) terjeszkedése. E faj az Európai Unióban a Natura 2000 védelmi rendszer értelmében kiemelt jelentőségű, az IUCN által „sérülékeny” kategóriába sorolt, Magyarországon pedig a természetvédelmi értéke 250.000 forint.
Fontos tudni – és ez valahol méltó elismerés a halacska számára, hogy a Magyar Haltani Társaság szavazásán a 2023-as év hala a lápi póc lett a három jelölt közül.
Sajnos ezzel a négy hallal nagy valószínűséggel soha nem fogtok már élőben találkozni. Sorozatunk következő részében bemutatunk másik három fokozottan védett halat, akikkel talán egy kicsit nagyobb esélyed van találkozni, ezek a Magyar bucó, a Német bucó és a Petényi (magyar) márna
Külön köszönet, Sallai Zoltánnak az ország egyik legismertebb halbiológusának, aki cikküket lektorálta és fényképeit rendelkezésünkre bocsátotta.
A cikksorozat célja, hogy bemutassa és információkat nyújtson a horgászok és a természetkedvelők számára Magyarország fokozottan védett halairól, hangsúlyozva azok természetvédelmi jelentőségét és a velük való felelős bánásmódot.
Az első négy részletesen bemutatott fokozottan védett faj a dunai ingola, tiszai ingola, dunai galóca és a lápi póc. Ezek a halak a Duna vízrendszerében és annak mellékfolyóiban élnek, különleges morfológiai jellemzőkkel rendelkeznek, mint például a szájukban található sertefogak elhelyezkedése és a testalkatuk. Továbbá, az életciklusuk, szaporodási szokásaik és táplálkozási mintázatuk is részletesen taglalva van.
A cikk kiemeli, hogy a bemutatott halak fennmaradását veszélyezteti az élőhelyeik átalakítása, a vízügyi beavatkozások és az inváziós fajok terjeszkedése, mint például az amurgéb. Védelmük érdekében fokozott védelem alatt állnak, az Európai Unió Natura 2000 hálózatának részeként különös jelentőséggel bírnak Az IUCN vörös listájá a lápi póc sérülékeny (VU), a dunai galóca veszélyeztetett (EN) kategóriában található, míg a két ingola nem veszélyeztetett (LC) kategóriába van sorolva.. Magyarországon jelentős természetvédelmi értékkel rendelkeznek, például a tiszai ingola és a lápi póc természetvédelmi értéke 250.000 forint.
