2022. október 3., hétfő
Helga névnapja

Osvárt Andrea hazugságvizsgálón

2022-08-23 07:17 | Nézettség: 234
Szeretném, ha lenne tétje a mondataimnak, de azt sem akarom, hogy gyűlöletben éljek

Közel tíz éve, hogy itthon él, bár sokan máig azt hiszik, hogy Olaszországban. Ami érthető, Osvárt Andrea tényleg ott alapozta meg a karrierjét, és egy időben annyira ismert volt, hogy paparazzik követték a lakásáig.

Aztán három, Amerikában töltött év után....

Kép és a videó forrása: https://www.youtube.com/watch?v=AHeRiyFSGsY

Visszaköltözött a budapesti társasházába, ahol olyan állapotokat tapasztalt, hogy inkább a kezébe vette a felújítások menedzselését, és számvizsgáló bizottsági elnök lett. Hol voltak a legjobb szomszédjai, milyen konzekvenciákat vont le az áprilisi választásból, miért hagyott fel a producerkedéssel, és mit gondol a magyar politikai elit luxusban élő feleségeinek filozófiájáról?

Hány társasházi generálkivitelező száma van meg a telefonodban?

Nagyon soké, de sajnos azt kell hogy mondjam, a kilencven százalékuk megbízhatatlan. Pedig már beléptem a Megbízható kivitelezők Facebook-csoportba is, de vagy elnagyolt árajánlatokat kapok, vagy összevissza ígéreteket. Olyan vagyok, mint egy fejvadász, folyamatosan keresem a jó szakembereket.

Pedig némileg viccnek szántam a kérdést. Miért dolga ez egy számvizsgáló bizottsági elnöknek?


Egy olyan háznál, ahol ötven éve alig történt fejlesztés, ez szinte egy főállás. Most éppen pincerehabilitáció és kapufelújítás zajlik nálunk, nemrég festettük ki a lépcsőházat, korábban beázott a tető, és tavaly volt elektromos-, illetve gázhálózat-felújítás is. Ezekre a munkákra meg kellett teremteni a fedezetet, a kivitelezésre megtalálni a szakembereket, és az egészet elfogadtatni a lakókkal – ezt a közös képviselő nehezen tudta volna egyedül végigcsinálni. Mostanra olyan szorossá vált a munkakapcsolatunk, hogy a kedvencek között már a legelső helyen van a telefonomban, vagyis vele beszélek a legtöbbet.

Szóval miért vetted a nyakadba ezt az egészet? Hirtelen felindulásból?

Az ilyesmit vagy indulatból, vagy a szerelem miatt csinálja az ember. Nálam az utóbbival kezdődött. Négy évvel ezelőtt az akkori párom kijelentette, hogy nem hajlandó velem ebbe a rettenetes házba költözni. Én akkor már húsz éve voltam tulajdonosa a lakásnak, csak hosszú ideig nem éltem benne. De én is csak ekkor eszméltem rá, hogy jé, itt tényleg semmi nem változott húszéves korom óta. Elmentem a legközelebbi közgyűlésre, ahol éppen napirendi ponton volt a számvizsgálók újraválasztása, én meg elkezdtem megbolygatni az ügyeket, és bár fogalmam sem volt a társasházi működésről, látva a lelkesedésemet, megválasztottak a számvizsgálók elnökének. Ahogy a közös képviselő mondja, azóta én vagyok a közösség motorja.

A Hollywoodot megjárt színésznőhöz hogyan viszonyultak a lakók?

Eleinte voltak fenntartásaik, de nekik ma már én a túlbuzgó, kontrollmániás szomszédjuk vagyok, akihez a problémáikkal fordulhatnak. Kicsit zavarba is jövök, amikor a lépcsőfordulóban azzal állítanak meg, hogy jó voltam a Konyhafőnökben, mert olyankor hirtelen kiesem a számvizsgálói szerepemből.

A ti házatokban milyen a közösség?


Mostanra kifejezetten jó lett. Korábban én sem tudtam egy lakó nevét sem, mára szinte mindenki ismeri a másikat, és egy közös Facebook-csoportunk is van. Nyilván nem lettünk legjobb barátok, de számíthatunk egymásra. Persze vannak néha konfliktusok is. Amikor megemeltük a közös költséget, az egyik szomszéd például azzal csöngetett be hozzám, hogy fel fog jelenteni.

Tényleg feljelentett?

Nem, a közös képviselő türelmesen elbeszélgetett vele, és miután a szomszéd azt is látta, milyen szép lett a lépcsőház-felújítás, megnyugodott. De én megértem, hogy hiába magyarázzuk valakinek, hogy ez egy befektetés, és évek, évtizedek múlva többet ér majd az ingatlanja, amikor ő hó végén nem jön ki a nyugdíjából vagy a fizetéséből. Olyankor nem azt kérdezi az ember, hogy mi lesz húsz év múlva, hanem hogy mi lesz jövő héten. Mégis, muszáj lenne valahogyan a hosszú távú gondolkodásra rávenni az embereket, mert ha nem változtatunk ezen a mentalitáson, akkor minden marad a régiben. Itt van ez a rezsikérdés is. A kormány évek óta csak a rezsi árával foglalkozott, azzal nem, hogy az energiával takarékoskodni is lehetne. A rezsicsökkentés egy hatásos politikai módszer, de hosszú távon nem fenntartható. Imádunk mindent, ami olcsó, de a következményekkel már nem törődünk. A mi házunkban is évtizedekig volt nagyon alacsony a közös költség, aztán drasztikusan, 40 százalékkal kellett megemelni. Így aztán nagy vita és sírás lett a vége.


Évekig éltél Amerikában és Olaszországban. Hol voltak a legjobb szomszédjaid?

Amerikában egyáltalán nem ismertem őket. Ott ráadásul a lakóházakban nagy a rend. Amikor a forgatások miatt hosszabb ideig távol voltam, próbáltam Airbnb-n kiadni a lakásomat, hogy a több ezer dolláros bérleti díjból visszajöjjön valami, de azonnal lebuktam az ottani közös képviselőnél, aki helyben lakott és nem kivételezett velem. Olaszországban viszont hihetetlenül barátságosak voltak velem a lakók, és amikor ismert lettem, láthatóan nagyon büszkék is voltak arra, hogy a szomszédjuk vagyok. De a kapcsolatunk így is kimerült egy-egy „ciao”-ban. Az olaszoknál új lakóként mindig tiszta lappal indulsz és amíg nem követsz el valami rosszat, bizalommal állnak hozzád. Magyarországon viszont inkább bizalmatlanok voltak velem, amikor újra megjelentem a házban. Nem értették, miért csinálom ezt ekkora energiával. Mondtam, hogy én most így jótékonykodom: nem az óceáni élővilágot akarom megmenteni, hanem az időmet arra szánom, hogy rendbe teszem a saját lakókörnyezetemet.

A Margit-negyed revitalizációs programjához is önként jelentkeztél Őrsi Gergely II. kerületi polgármesternél. Ennyire hiszel a civil aktivitásban?

A civil aktivitásban hiszek, csak sajnos nagyon kevés olyan civil, vagy akár politikai szerveződést látok, amik valóban hatékonyan működnek. Még ha a munkát beleteszik is, az eredménye gyakran nulla. Én azt látom, hogy Magyarországon főleg az ego okozza a problémát. Mindenki azt gondolja, hogy csakis neki lehet igaza, mindenki más hülye, emiatt senki nem tud együttműködni a másikkal.

A magyar politikai kultúrával összefüggésben konkrétan azt mondtad egy interjúban: „Nyugaton szocializálódtam, hozzászoktam egy bizonyos színvonalhoz, legyen szó gondolkodásról, szóhasználatról, megjelenésről.” Meglepődtél a hazai közélet stílusán?

Az olaszoknál is vannak nagyon alpári és ízléstelen politikusi megnyilvánulások, de itthon valahogy ez jobban zavar. Pedig ha nem akarunk ilyen útszéli stílusban élni, mindenkinek úgy kellene beszélnie, amit önmagától is elvár, és nem a legegyszerűbb módon osztani az észt. Az embereknek pedig szerintem meg kellene érteniük, hogy igenis ők is felelősek sok mindenért: ne csak az államtól várják mindig mindenre a megoldásokat. Sokan még ebben a felfogásban szocializálódtak az előző rendszerben. Nekem az a szerencsém, hogy én már a rendszerváltás idején nőttem fel, és korán rájöttem, hogy senki nem fogja tálcán kínálni nekem a jó életet.

Egészen pontosan tíz évet éltél az előző rendszerben. Milyen emlékeid vannak róla?

Emlékszem például a tankra, ami Tamási főterén állt, és amikor anyukánk vitt minket iskolába, néha az orosz katonák megengedték, hogy felmásszunk rá. És hogy ismerősök Nyugatról hoztak nekünk Donald rágót, meg hogy banánt csak karácsonykor ettünk, mert az akkoriban luxusnak számított – azóta is a banán számomra egy luxusgyümölcs maradt.

Tamási messze leghíresebb politikusa az egykori igazságügy-miniszter és MDF-vezér, Dávid Ibolya. Él még a kultusza a városban?

Az idősebb korosztályban mindenképpen, persze én is jól emlékszem rá. De úgy tudom, már nem ott él a család, a nyugdíjas éveiket a Balatonon töltik.

A te közéleti érdeklődésed mikor kezdődött?

Engem tényleg csak az utóbbi pár évben kapott el ez. Azt hiszem, akkor, amikor a társasházi ügyekkel kezdtem el foglalkozni, és a saját bőrömön tapasztaltam meg, illetve láttam át egyre jobban a problémákat. De előtte a filmes pályázatok és a cégem adózása kapcsán is rengetegszer ütköztem nehézségekbe, és rájöttem, hogy a politika nagyon is befolyásolja az életemet. Egyébként pedig mindenhol elfogadó környezetben, nyitott közegben éltem, ebből a szempontból sosem volt kérdés, hogy mit gondolok a világról.

De hogy a jelenlegi politikai helyzetről mit gondolsz, az csak azután lett a közvélemény számára is érdekes, miután írtál egy kommentet Karácsony Gergely posztja alá, amelyben kifakadt amiatt, hogy a kormánypárt oltásellenességgel vádolja az ellenzéket. Erre te támogatólag azt javasoltad neki, ne hagyja magát felbosszantani. Miért pont ez a poszt hívta elő belőled, hogy politikai véleményt nyilváníts?

Írtam már néhány hasonló kommentet korábban is, de azokat nem kapta fel a sajtó. Ez pedig teljesen szívből jött. Ez abban az időszakban történt, amikor mindenki arról beszélt, Karácsony Gergely vajon mikor jelenti be, hogy indul a miniszterelnök-jelöltségért. De még így is meglepő volt, hogy reggelre közel négyezer lájkot kaptam a kommentre. Aztán behívtak az ATV-be, ahol bővebben is kifejtettem a véleményem, és ezután hívott fel Karácsony Gergely, akivel addig nem ismertük egymást, és javasolta, hogy találjunk egy közös platformot. Ekkor csatlakoztam a 99 Mozgalomhoz.

Amikor erről a szerepvállalásodról kérdeznek, minden alkalommal elmondod, hogy te könnyű helyzetben vagy, mert nem a magyar filmgyártásból élsz, nincs veszítenivalód. Szerinted bátrak azok, akik ennek ellenére is vállalják a rendszerkritikus véleményüket? Vagy inkább a többiek gyávák?

Mindenképpen bátrak, de azokat is megértem, akik nem merik, mert nem kockáztatják az egzisztenciájukat. De érzékelem azt a meghasonlottságot is, hogy miközben utálják ezt a rendszert, utálják azt is, hogy nem mondhatják el nyíltan, amit gondolnak. És mondanám, hogy nincs más lehetőségük, de ez nem lenne teljesen igaz, mert mindig van más lehetőség – csak máshol. Magyarországon jelenleg ez a realitás. A barátaim engem is kérdezgettek, hogy biztosan jó ötlet volt-e megszólalni, nem félek-e a következményektől. Amikor elkezdtem hallatni a hangom, a kormánypárti sajtó valóban kóstolgatott kicsit, de nem igazán tudtak vagy akartak velem mit kezdeni, Karácsony Gergely visszalépésével pedig már én sem voltam nekik olyan érdekes. Szeretném, ha lenne tétje a mondataimnak, de azt sem akarom, hogy gyűlöletben éljek. A választás után ezért én két konzekvenciát vontam le a magam számára. Az egyik, hogy ha itt szeretnék élni, márpedig egyelőre itt szeretnék, akkor el kell fogadnom, hogy itthon ez a helyzet. A másik, hogy nem akarok panaszkodni. Problémák mindenhol vannak, Amerikában és Olaszországban is.


Mégis az, hogy beálltál egy ellenzéki miniszterelnök-aspiráns mögé, valószínűleg azt jelenti, hogy hittél a kormányváltásban is. Április 3-a éjjelét hogyan élted meg?

Egy-két óra alatt túltettem magam rajta. Rájöttem, hogy végül is minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Ha pár százalék lett volna a különbség, akkor biztosan mérgesebb leszek. És mostanában már arra is gondoltam, hogy talán nem is lett volna szerencsés, ha a mostani háborús és gazdasági válságot egy olyan új kormány kezeli, amelyik még össze sem csiszolódott.

Olaszországban is izgalmas hetek következnek, a szeptemberi parlamenti választásokon az újfasiszta Giorgia Meloninak például egészen jó esélyei vannak a kormányalakításra. Szerinted az olaszok rálépnek erre az útra?

Én bízom abban, hogy nem fognak. De Olaszország tényleg nagy bajban van, amit mi innen nem is igazán érzékelünk: recesszió, durva természeti katasztrófák, jelentős bevándorlás, és a Covid is nagy pusztítást végzett bizonyos régiókban. Persze még mindig jobban élnek, mint mi, ennek ellenére sem költöznék most vissza oda.

Az olaszországi karriered egyik legérdekesebb pontja a San Remó-i dalfesztivál műsorvezetői feladata, amikor is egy meglehetősen harsány közegben, meglehetősen sztereotip női eszközökkel kellett dolgoznod. Nem bántad meg azóta, hogy ezt elvállaltad?

Egyáltalán nem. Olaszországban azóta is emiatt ismernek, és emiatt élhettem meg egy olyan időszakot az életemben, amikor paparazzik követtek hazáig, és tele voltak velem az újságok. Ez ott elég nagy dolog, nem véletlenül mondták nekem, hogy egy ilyen szerepért minden olasz lány elvágná a torkomat. Egy ilyen műsorvezetőtől, az úgynevezett „vallettá”-tól annyit várnak, hogy legyen csinos, hozza be a borítékot és konferálja fel a következő előadót. A karrierem e kezdeti szakaszán ez nagy kiugrási lehetőség volt. Akkoriban úgy gondoltam erre a munkára, hogy ez is egy szerep, és ha azt kérték, hogy énekeljek vagy táncoljak, megtettem, az eltökéltségem vitt előre.

A 2010-es évek elején aztán Amerikában folytattad a karriered, és egyszer úgy fogalmaztál, gyakran érezted ott puszta dekorációnak magad.

Mondhattam volna biodíszletet is, igen. Hollywood máig nagyon patriarchális módon működik, nemcsak szereti a szép nőket, de meg is követeli tőlük, hogy azok legyenek. Láttam, ahogy már utánam is jönnek az új és új arcok, akik szintén lelkesek és még olcsóbb munkaerők. Olyan volt az egész, mint egy lányvásár. Eleinte persze én is örültem, hogy menő helyekre hívnak, megismerkedhetek izgalmas emberekkel, és látszólag nagyon fancy életet éltem, medencés partikkal és drága éttermekkel, de ez nem az én életem volt.

Néhány hónapja jelent meg az a hír is, hogy Nicolás Lópezt öt év börtönbüntetésre ítélték két színésznővel szemben elkövetett szexuális zaklatás miatt. López annak az Aftershock című akció-horrornak volt a társalkotója, amelyben te játszottad a női főszerepet, és ami az amerikai pályafutásod legfontosabb munkája.

Neked volt a rendezővel ilyen jellegű tapasztalatod?

Nagyon is. Nálam is ocsmány módszerekkel próbálkozott, és voltak egészen gusztustalan megnyilvánulásai a forgatáson. Emellett a stáb előtt „ciki”-nek szólított, mert soha nem mentem el a társaságukkal esténként szórakozni. Fiatal színésznőként Dél-Amerikában egy forgatáson, szinte teljesen egyedül, nem tudtam, kitől kérhetnék segítséget. Szóval amikor arról beszélünk, hogy egy magyar színésznő karriert csinál Hollywoodban, ami ugye elvileg a filmezés non plus ultrája, akkor ezeket a színfalak mögött zajló, láthatatlan ügyeket is vegyük számításba. Hogy a színészek olykor milyen aberrált rendezőkkel és producerekkel kénytelenek dolgozni, és nem tudnak a szerződésükből kijönni, mert a produkció anyagi kárát rájuk terhelnék.

Emiatt jöttél haza három év után?

Itt telt be a pohár. De egyébként is be kellett látnom, hogy hol a helyem: külföldi, akcentusos színésznőként limitáltak a lehetőségeim, és nem akartam megvárni, amíg alkalmi pincérnőként mindenkinek csak mesélek arról, hogy egyébként én színésznő vagyok. Közben eltávolodtam nemcsak a családomtól és a barátaimtól, de önmagamtól is. Ekkorra már végképp nem tudtam, ki vagyok: magyar, de kicsit olasz is, és biztosan nem amerikai. Három lakáskulcsom volt, egy Los Angeles-i, egy római és egy budapesti, és mindig mindhármat magamnál tartottam, mert nem tudtam, melyikre lesz szükségem, amikor, mondjuk, a chilei vagy a kanadai forgatással végzek. A nővérem itthon már röhögött rajtam, hogy akcentussal beszélem a magyart. Ezt a hontalanságot mentálisan is egyre rosszabbul viseltem, pedig ekkorra már nagyon edzett voltam. Eddig nem is szívesen beszéltem minderről, pedig könyvet is írhatnék róla. Bár ha nem is könyvet, egy fejezetet írtam. Nemsokára papírformában is megjelenik a Transforming Your Life című Amazon-bestseller könyvsorozat ötödik része, amiben húsz felkért szerző meséli el a saját történetét arról, milyen nehézségeken ment át és mit tanult belőle. Én azt írtam meg őszintén, hogy amikor a csúcson voltam, miért lettem depressziós, mitől kerültem identitásválságba, hány különböző arcomat kellett mutatni, és hogy egy idő után már azt sem tudtam, melyik vagyok én, és melyik a szerep.

Az elmúlt években azért a hollywoodi filmipar is sokat változott, ma már jóval több figyelem jut a nőkkel kapcsolatos rossz gyakorlatok felszámolására.

A saját életedben tapasztalod ezeket a mozgásokat?

Nemrég egy férfi egy üzleti tárgyaláson azt mondta nekem, hogy „ilyen külsővel nehéz lehet érvényesülni”. Köpni, nyelni nem tudtam, és hirtelen annyival vágtam vissza, hogy igen, itthon tényleg nem is tudok. Én is elkövettem azt a hibát, hogy ott helyben nem hívtam fel a figyelmét arra, hogy amit mondott, az nem volt helyénvaló. Ma már a nők érzékenyebbek erre, és bátrabban mernek visszaszólni, de szerintem akkor is az a jó, ha mindenki maga döntheti el, hogy neki mi fér bele, hol vannak a saját határai, és ami már sok, azt jelezze.

Amivel megint visszaértünk a bátorság és kiszolgáltatottság problémájához: ha szólsz, előfordulhat, hogy nem kapsz szerepet.

Igen, akár. Vagy nagyon meglepődnek, ha fiatal lányként valamire nemet mondasz. Persze, azokat is megértem, akik nem mernek előállni a történetükkel, mert rögtön jön az áldozathibáztatás. Aki ebben a témában Magyarországon megszólalt, azt nem sok kellemes élmény érte. Amerikában a Weinstein-per után az áldozatok, akik meg mertek szólalni, legalább kaptak pár millió dollárt. Itthon nem.

A színészettel van még dolgod? Azért is kérdezem, mert közben producerként is elkezdtél dolgozni.

Igen, sőt most tértem csak vissza hozzá igazán. Egy ideig tényleg azt éreztem, hogy elegem van, stabilitást szeretnék az életemben, de aztán elkezdett hiányozni. Rájöttem, hogy én akkor sem leszek más, mint színésznő, hogyha húsz évig nem forgatok, csak majd legközelebb egy nagymamaszerepben.

A különböző filmiparok egyébként mennyire kerestek eltérő karaktereket benned?

Olaszországban eleinte orosz prostituáltat, zsidó menekültet, lengyel bevándorlót – tehát a kelet-európai vonalat keresték. Amerikában, mivel kint nagyon sok a Barbie-stílusú lány, inkább a tomboyt, a fiús csajt látták bennem. Meggyőződésem, hogy a szerepeim nagy részét Amerikában a rövid hajam miatt is kaptam meg – persze castingon. Legutóbb egy német sorozatot forgattam az Amazonnak, amiben egy skandináv típusú színésznőt kerestek az anyuka szerepére, mert a kislányát a tejfölszőke Helena Zengel alakítja. Én meg pont a castingot megelőző héten világosítottam ki a hajam, így kivételesen csak a szőke színésznőkkel kellett versengenem, a barnákkal nem.

És Magyarországon?

Itthon nem nagyon hívnak filmekbe. Nem mondom, hogy ez nem bánt, mert vannak rendezők, akikkel szívesen dolgoznék.

Hány ügynököd van most?

Csak a német és az olasz maradt meg.

A produceri munkában mi kezdett érdekelni?

Volt több jó ötletem, és azt hittem, ez elég lesz. De nem lett, mert mindig falakba ütköztem a Filmalapnál. Hét évig producerkedtem, és jelenleg nem is vagyok aktív, csak társproducer egy-két fejlesztés alatt álló filmben. A gyártás nagyon fárasztó munka, főleg egy olyan kontrollfreak számára, mint amilyen én vagyok. Nem akartam vesződni bizonyos dolgokkal, férfiakkal kiabálni a forgatásokon. Azt éreztem, hogy a gyártással elmegy az energiám, és nem marad másra.

Mint tárgyalópartnert komolyan vettek?

Igen, csak nem producerként, hanem színésznőként néztek rám.

Gyakran nyilatkozod, és a mostani beszélgetésünkből is egyértelműen kiderül, mennyire ragaszkodsz a saját függetlenségedhez, az „egyedül magamra számíthatok” hozzáálláshoz. Ez honnan jön nálad?

A szüleim korai válása, hogy gyakran költöztünk, a sok változás körülöttem – én ezekre gyanakszom. Nagyon hamar önálló lettem, és rájöttem, hogy a stabilitást magamnak kell biztosítanom. Tizennégy éves koromtól kollégista is lettem, majd a modellkedéssel már nagyon fiatalon töltöttem hosszabb időszakokat külföldön, egyedül. A családom egyébként őrmesternek hív, de a magánlétemben egyáltalán nem vagyok ilyen határozott.

És a hazai politikai és gazdasági elit azon feleségeiről mit gondolsz, akiket hirtelen lenyűgöző luxusban láthatunk a férjeik mellett? Szerinted mit üzennek ezzel a magyar nőknek?

Pénzzel valóban sok lehetőséget és szabadságot lehet venni, viszont egy mennyiség fölött egy még drágább órával és táskával már csak kompenzálunk. Én személy szerint mindig antikonzumista voltam, külföldön egyedül nagyon oda kellett figyelnem a kiadásaimra, és ha jött bevételem, azt főleg tanulásra költöttem. Volt nekem is nagyon gazdag barátom, aki próbált mindennel elhalmozni, de ez egy idő után inkább zavart engem. Ennyi mindent kapok csak úgy? Rászolgáltam erre? Hogy fogom én ezt viszonozni? Mi lesz később ennek az ára?

(Forrás: Telex.hu)