Az elmúlt három évtizedben Orbán Viktor politikai pályája egy liberális diákvezetőtől az illiberális állam központi alakjáig ívelt. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) nem csupán politikai konstrukció, hanem egy komplex hatalmi és gazdasági hálózat, ahol a politika, a tőke és a lojalitás szorosan összefonódik.

A Bibó István Szakkollégium kulcsszerepet játszott a későbbi elit kialakulásában. Itt formálódott az a kör, amelyben Simicska Lajos és más meghatározó szereplők is megjelentek. A közös háttér erős bizalmi hálót és hosszú távú együttműködést alapozott meg.
Az indulást külső támogatások is segítették, például Soros György ösztöndíjai, amelyek hozzájárultak a nemzetközi tapasztalatszerzéshez.
A ’90-es évek közepén a Fidesz ideológiai váltást hajtott végre, és a jobboldali térfél meghatározó erejévé vált. Ezzel párhuzamosan kiépült egy gazdasági hátország, amelynek célja a politikai függetlenség biztosítása volt.
A modell lényege:

2010 után a rendszer kiteljesedett. A kétharmados többség lehetővé tette:
A gazdasági modell egyik kulcsszereplője Mészáros Lőrinc lett, akinek gyors vagyonosodása a rendszer működésének szimbólumává vált.
A rendszer logikája gyakran a „haveri kapitalizmus” (crony capitalism) fogalmával írható le, ahol az állami megrendelések és a politikai kapcsolatok kiemelt szerepet kapnak.

A hatalom stabilitásának egyik pillére a médiarendszer. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány létrehozásával több száz médium került egy központi struktúrába.
Ez biztosítja:
A NER modellje egy olyan komplex rendszer, ahol a politikai hatalom, a gazdasági erőforrások és a kommunikációs kontroll egymást erősítve működnek. Ez a struktúra hosszú távon stabilitást biztosít, miközben jelentős vitákat generál a demokrácia, a piaci verseny és az intézményi függetlenség kérdéseiben.