2024. november 17., vasárnap
Hortenzia, Gergő névnapja
Hortenzia, Gergő névnapja
Már ez is legenda alapját képezheti és rendkívül érdekes kérdés. Két megközelítés mellett vizsgálható a kérdéskör. Az – nagyjából – biztos, hogy hivatalos formában Magyarországra a halas tavakon történő intenzív haltermelési tevékenységre 1954-ben érkezett az első szállítmány Bulgáriából, célként kitűzve, hogy bővítsük a gyors növekedési képességű és hasvízkór elleni rezisztenciájáról ismert halállományunkat. Szokásos „zseniális ötlet” volt – mint minden inváziós faj behurcolása. Az ellenálló képességüket a hasvízkórral szemben a későbbiek során a valóság nem támasztotta alá.
Sőt, erre rendkívül érzékenyek és annak egyik elsődleges szállítójává váltak. Az már csak az i-re a pont, hogy korcsosulásra rendkívül alkalmas faj, különösen túlzsúfolt körülmények között növekedésük elmarad, így belőlük gyakran apró, nagyfejű csontvázak lesznek. Az 1960-as évektől kezdődően váltak gyakoriakká, főként az újratelepítések által. Szerencsére már tilos telepíteni – amit gyakran megkerülnek a tógazdák. Nem véletlenül hívták az öreg horgászok bolgár kárásznak, vagy még egyszerűbben „bulgárkárásznak”.
Másik oldalról vélelmezhetően spontán terjedésű inváziós faj, ami különben is elért volna előbb vagy utóbb hozzánk. Az „előbb” teóriát jól alátámasztja, hogy már Herman Ottó korábban is megemlítette őket – kövi kárász néven. Az utóbb teóriát meg jól érzékelteti, hogy Európán belül egyre kisebb az ezüstkárász mentes területek részaránya.
Igazi csapodár halacska – mindjárt megérted, hogy miért.
Ez a faj rendkívüli hatékony és egyedi szaporodási stratégiát alkalmaz. Olyan populációk is léteznek, amelyek kizárólag nőstény egyedekből állnak és a partenogenézis egy ritka formájával, a ginogenezissel szaporodnak. Más fajok hím egyedeivel kötnek párzó kapcsolatot, ahol a hím sejtjei csupán a fejlődési folyamatot indítják el, de nem járulnak hozzá a genetikai anyaghoz. Az utódok gyakorlatilag genetikai másolatai (klónjai) az anyai egyednek.
Ez azt eredményezheti, hogy akár néhány!!! nőstény megjelenése egy adott élőhelyen nagyszámú utódot eredményezhet rövid idő alatt. Ráadásul ivarérettségét 2 és 3 év közötti életkorban éri el, azaz igen hamar kinevelődik egy „második kör” szaporodásra képes populáció. Jól igazodik a potenciális „apák” ívási szokásaihoz, mindig van „tettre kész” ezüstkárász anyuka, mind a tavasz végi és a nyári hónapokban, bár szakirodalmi források alapján az ívási képességük az év későbbi szakaszában is megmaradhat, akár augusztus végéig. Preferált ívási helyszínük a növényekkel borított területek, de nem válogatnak, ha más típusú ívóhelyre van szükségük.
Ez a stratégiai tökéletesen alkalmas arra, hogy alig néhány év alatt szinte homogén közösség alakuljon ki, amely a kis pocsolyáktól az egészen komoly Tisza holtágakig megfigyelhető volt az elmúlt 10-20 évben.
Amikor már elkoptak a pontyok, keszegek, akik apák lehetnek, akkor jön az igazi trükk.
A fentiekben ismertetett reprodukciós stratégia nagyon kedvező lehet egy terjeszkedni kívánó faj számára, mivel a fajterjeszkedéshez nem szükséges a két különböző nem egyidejű megjelenése az új élőhelyeken; egyetlen nőstény példány is elegendő. Viszont pontosan a stratégia következtében, amint a potenciális apák elfogytak, illetve a populáció eléri az élőhely adta források korlátait, a túlzsúfoltság hatására növekedni kezdenek a természetes ragadozók, paraziták és betegségek számai is, aminek következtében az egyedszám hirtelen csökkenhet, és a fajt a kihalás veszélye fenyegetheti. Ezellen is van megoldás: a faj képes visszatérni az ivaros szaporodáshoz. Ekkor az ezüstkárász, hasonlóan néhány tengeri fajhoz, nemváltásra képes. Innentől kezdve viszont nincs megállás, mehet a rendes ezüstkárász ívás (április elejétől június végéig).
A mellékelt fényképen a felső 3 lány, míg az alsó 2 fiú. A fiúk nyúlánkabbak és feketébbek. Sajnos nagyságrendileg már ez az arány a Dél-alföldi holtágakban. Legalább őket megettük – az inváziós fajok ellen ez is egy védekezési stratégia!
Sok okból nem!!! Azért lett jó csalihal, mert rendkívül alacsony az oxigénigénye és jól bírja a szállítást és a törődést. Emellett egyetlen előnye, hogy jó szívós is – sokáig elvan a horgon. Viszont rendkívül lusta, főleg fenekező szerelésen hajlamos az „elfekvésre” is.
No meg van vele egy egészen apró további bibi is, ami a hazai szabályozásból ered, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: a halgazdálkodás és a halvédelem egyes szabályainak megállapításáról szóló 133/2013. (XII. 29.) VM rendelet 28. § (17) bekezdése alapján „Az őshonos halállomány védelme érdekében máshonnan származó idegenhonos halakat a vízbe engedni, valamint az inváziós idegenhonos halakat – a (15) bekezdés szerinti kívülről akadást és a 30. § (3) bekezdése szerinti esetet kivéve, a környezetvédelmi és állatvédelmi jogszabályok figyelembevételével – visszaengedni tilos. Idegenhonos élő csalihallal csalizni kizárólag azon a halgazdálkodási vízterületen lehet, ahol az idegenhonos hal kifogásra került.”
A fentiek következtében azért sem lehetne túl jó csalihal, mert főszabályként – hacsak nem ott fogtad – nem is horgászhatnál vele. Persze minden szabály annyit ér, amennyit betartanak belőle.
Szóval légy szíves ne hurcolj át az egyik vízből a másik vízbe apró ezüstkárászokat, egyrészt azért mert butaságot csinálsz, másrészt azért mert szabálytalanságot is követsz el! Inkább vigyél magaddal egy finom keszegező felszerelést és fogj ott kishalat…
Bizony-bizony bele lehet futni egy-egy furcsább szerzetbe is. A leggyakoribb mutáció a „fátyolfarkú”, de néha jön egy-egy „gülüszemű” is…. Ezek rendes mutációk, nincs velük semmi gond. Maga az ezüstkárász sem egy faj igazából, hanem kettő különböző variánsa ismert. Az egyik a kelet-ázsiai ezüstkárász változata (Carassius carassius auratus), amelyből az aranyhalat nemesítették, és mint akvarisztikai hal népszerű.
A másik változat a nyugati típusa (Carassius auratus gibelio), amelyeket a hazai vizeinkben fogjuk nap mint nap. Vélelmezhetően számos egzotikus kereszteződés alakult ki az elmúlt 50 évben…
Amikor mást nem tudsz fogni tőle:
Az ezüstkárász Bulgáriából érkezett hivatalosan 1954-ben Magyarországra, az intenzív haltermelés céljából, gyors növekedési képessége és hasvízkór elleni rezisztenciája miatt. Az ellenálló képesség azonban nem bizonyult valóságosnak, és a faj a betegség elsődleges terjesztőjévé vált. A 60-as évektől terjedt el gyakori fajként, és a korábbi telepítések ellenére ma már tilos az újratelepítése, bár a tilalom gyakran kerül megkerülésre. Másik elmélet szerint az ezüstkárász spontán is elterjedt volna Európában.
Az ezüstkárász a ginogenezist alkalmazza, amely egy partenogenézis formája, ahol csak nőstény egyedek léteznek, és a szaporodáshoz más fajok hím egyedeivel kötött párzó kapcsolat szükséges, de a hímek genetikailag nem járulnak hozzá az utódokhoz. Az utódok genetikailag az anyai egyed másolatai. Az ivarérettségüket 2 és 3 éves kor között érik el, így gyorsan képződhet egy új populáció.
Ha a potenciális "apák" elfogynak, vagy a populáció eléri az élőhely korlátait, az ezüstkárász képes visszatérni az ivaros szaporodáshoz és nemváltásra, amellyel hímeket is produkálhat, így biztosítva a faj fennmaradását.
Bár az ezüstkárász jó csalihalnak tűnhet az alacsony oxigénigénye és szállítási körülmények tűrése miatt, azonban rendkívül lusta, és hajlamos az "elfekvésre". Ráadásul magyarországi szabályozás szerint tilos nem helyben fogott idegenhonos élő csalihallal horgászni, tehát nem lenne szabályos a használata, ha nem az adott vízterületen fogták.
Az ezüstkárászok körében néha előfordulnak mutációk, mint például a „fátyolfarkú” vagy a „gülüszemű” egyedek. Ez normális jelenség, mivel az ezüstkárász valójában nem egyetlen faj, hanem két különböző változat (kelet-ázsiai és nyugati) létezik belőlük, és az elmúlt évtizedekben számos kereszteződés is előfordulhatott.
