2024. november 17., vasárnap
Hortenzia, Gergő névnapja
Hortenzia, Gergő névnapja
Horgászként külön figyelmet kell fordítanunk a természetvédelmi oltalom alatt álló halfajokra, egyrészt, ha véletlenül horogra, vagy hálóba akadnak, akkor vissza kell őket engednünk, másrészt cselekedeteinkkel óvni kell ezen fajokat a kipusztulástól, segítve az esetleges további elterjedésüket.
Cikksorozatunkban több részben foglalkozunk a különböző védettség alatt álló halakkal. Sajnos a horgászok jelentős hányada már valószínűleg nem fog találkozni ezekkel a halakkal, de legalább ismerjük meg őket minél jobban.
Általánosságban a védett halakkal kapcsolatos releváns ismereteket már bevezető cikkünkben bemutattuk
Hazánk fokozottan védett halfajai és természetvédelmi értékük az alábbiak.
• Dunai ingola (Eudontomyzon mariae) - 100.000 Ft
• Tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) - 250.000 Ft
• Dunai galóca (Hucho hucho) - 100.000 Ft
• Lápi póc (Umbra krameri) - 250.000 Ft
• Magyar bucó (Zingel zingel) - 100.000 Ft
• Német bucó (Zingel streber) - 100.000 Ft
• Petényi (magyar) márna (Barbus meridionalis) - 100.000 Ft
Ebben a cikkben a második három fokozottan védett halfajt mutatjuk be részletesen:
• Magyar bucó (Zingel zingel)
• Német bucó (Zingel streber)
• Petényi (magyar) márna (Barbus meridionalis)
Ráadásul abban a szerencsés helyzetben van ezen sorok szerzője, hogy mindhárom halfajból sikerült fognia, így ezeket a gyönyörűségeket élőben is sikerült megtekinteni. Sajnos mindháromból egyre kevesebb van vizeinkben.
Nézzük a fokozattan védett halfajok ezen példányának legfontosabb jellemzőit.
Számomra – marosi horgászként – meglehetősen ismert faj, főleg gyermekkorunkban kimondottan sok „kócot” fogtunk. Gyakori mellékhala volt az őszi lefinomított kecsegézésnek és márnázásnak. Lassan se kecsege, se márna – mint ahogy bucót is legalább öt éve nem láttam. Vélelmezhetően ő is nagy vesztese a kormoráninváziónak, gyakran kerül elő a fekete madár gyomrából. Szerencsére a szakértő kutató támogatónk felmérései alapján az állománya a Maroson meglehetősen stabil.
A magyar bucó, amely fokozottan védett faj Magyarországon 100.000 forint természetvédelmi értékkel, kizárólag a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területén található meg. Ez a faj jellemzően a Duna-medencében alakult ki és terjedt el. A folyók különböző áramlási viszonyai között él, de kerüli az áramlatmentes területeket. A vízszennyezés ellenére ellenálló, de állománya az utóbbi időben csökkent, részben a folyókon épített vízlépcsők és a duzzasztóművek által okozott lassú áramlású környezet miatt. Ezek a változások veszélyeztetik az élőhelyét, különösen a szaporodáshoz szükséges iszapmentes aljzatot – minél lassabbak lesznek a folyóink, attól kevesebb magyar bucónk is lesz.
A magyar bucó tipikusan 20-30 cm hosszúságú, de ritkán elérheti az 45-50 cm-t is. Teste orsószerűen megnyúlt, majdnem henger alakú, és a farok felé fokozatosan vékonyodik. Feje felülről nézve lapított és hosszúkás, háromszög alakot formázva. Szemei nagyok és függetlenül mozgathatók, orrához képest fele akkorák. Háta és oldalai sárgásbarna színűek, 6-7 elmosódott sötét sávval vagy foltokkal. Hasa ezzel ellentétben fehéres színű.
Szaporodása március vége és május között zajlik. A homokos és sóderes aljzatú, erősebb áramlású folyószakaszokon készített fészekgödörben ívik. Ikrái kicsinyek, körülbelül 1,5 mm-esek, egy nőstény nagyságrendileg körülbelül 5000 darabot rak le. A megtermékenyített ikrák a fészekre rárakott vékony kavicsréteg alatt fejlődnek ki.
Horgászati szempontból jó tudni, hogy sajnos rendkívül hajlamos a horog mélyre nyelésére. Ha nagyon elnyelte a horgot, akkor ne „dikicseld”, hanem az általános szabályoknak megfelelően vágd el a szája előtt a damilt és mihamarabb engedd vissza, hátha túléli a találkozást!
Egzotikus mivoltát jól jelzi, hogy ő is jelölt volt az év halára 2020-ban. Az más kérdés, hogy a jelölést nem követte siker, mert a Magyar Haltani Társaság által szervezett szavazáson 14.642 szavazat alapján dőlt el, hogy a választható három őshonos jelölt közül melyik jelölt viselheti a megtisztelő „Év hala” címet. Német bucó barátunknak be kellett érnie a bronzéremmel, igaz erős ellenjelöltekkel vette fel a küzdelmet. Az aranyérmet a süllő kapta (44%), míg második helyen a csuka végzett (38%), a fokozott védelmet élvező német bucó pedig harmadik lett (18%).
A német bucó, mely a sügérfélék családjához tartozik, fokozottan védett státuszt élvez, természetvédelmi értéke 100.000 forint. Karakterisztikája az erősen megnyúlt, hengeres testforma, amely vékony farokrésszel párosul. Ennek a fajnak a feje hosszú, viszonylag széles és felülről nézve lapított. Az orr része jellegzetesen megnyúlt, hossza meghaladja a szem átmérőjének kétszeresét. A bucó szája alsó állású, közepes méretű.
Ez a faj két eltérő hosszúságú hátúszóval rendelkezik, amelyek közül az első rövidebb. Az első hátúszóban 8-9 tüske, míg a másodikban 12-13 elágazó sugár található. Farokúszója méretében szerény, enyhén bemetszett hátsó széllel. Az alsó részen elhelyezkedő farkalatti úszója közepesen hosszú, 10-12 osztott sugárral. A mellúszók rövidebbek, mint a hasúszók.
A bucó apró, érdes tapintású pikkelyei szorosan tapadnak a bőrhöz, oldalvonalon számuk 70-82 között változik. A hal testét világos, sárgásbarna alapszín jellemzi, amelyet sötétbarna, ferdén lefutó sávok díszítenek. A német bucó kistermetű halfaj, jóval kisebb a magyar bucónál, a nagyobb egyedek is csupán 16-18 cm hosszúságúak.
A német bucó elsősorban folyóvizekben élő, az áramlatot kedvelő faj. Előfordulása a nagyobb folyók paduczónájának felső részétől kezdődik egészen a dévérzóna felső szakaszáig, utóbbi alsó részein azonban már nem található meg, ellentétben a magyar bucóval. Kisebb folyók dombvidéki szakaszain is él, de a patakokban nem fordul elő. Fenéklakó étrendje főként férgekből, kis rákokból, rovarlárvákból és puhatestűekből áll, különösen kedveli a kérészlárvákat.
Érdekességképp megemlíthető, hogy 2023-ban a Hármas Körösben is fogtak egy példányt, eddig ebből a folyóból még nem került elő.
A Petényi-(magyar) márna, amely 100 000 forint természetvédelmi értékkel fokozottan védett Magyarországon, a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területére szorítkozik elterjedésében. Ez a faj, amely a Duna-medencében fejlődött ki, a folyóvizek különböző áramlási viszonyai között található meg, elkerülve az áramlásmentes területeket. Bár vízszennyezésre viszonylag toleráns, állománya az utóbbi időben csökkent, különösen a folyókon épített vízlépcsők és duzzasztóművek által létrehozott lassú áramlás miatt.
A Petényi-márna jóval kisebb testű halfaj, mint a rózsás márna, , hossza ritkán haladja meg a 20 cm-t. Teste hosszúkás, orsó alakú és folyamatosan vékonyodik a farok felé. Feje hosszú, felülről lapított és háromszögletű. Szemei nagyok és a fejhez viszonyítva nagyobbak, mint a rózsás márna esetében, a bognártüske hiányzik nála. A fentiek következtében viszonylag hozzáértő horgász könnyen megkülönbözteti a márnától.
Jellegzetes külső jegyei közé tartoznak a két rövid bajuszszál az alsó állkapcsán, és egy-egy hosszabb bajuszszál a szájszögletben. Szája alsó állású, ívelt vonalú és vastag, húsos ajkaival övezi. Orra hosszú, túlnyúlva a száján, szeme közepes méretű. Alapszíne sárgásfehér, hátoldala barnás fekete vagy sötétszürke, testoldalain ezüstös alapon barna foltokkal.
Környezetétől függően különböző árnyalatokban fordul elő. Hátúszóban 3-8, mellúszóban 1-14, hasúszóban 2-8, alsó úszóban 3-5, végül a farokúszóban 19 sugár található. Ugyancsak jellegzetessége hogy anális úszója hátrasimítva legtöbb esetben eléri a farokúszó tövét. Pikkelyei aprók, oldalvonalon 51-56 darabot számlálva.
Ez a halacska igazi folyóvízi hal, különösen kedveli a kisebb zuhogókat, forgók alatti részeket, illetve a „legendák szerint” a vízimalmok kerekei csapóvizében is gyakran tartózkodott. Főleg a mélyebb, kavicsos-homokos mederfenéken él, ahol csoportosan mozog fajtársaival, korosztályonként elkülönülve.
Fenéklakó életmódját alsó állású szájával igazolja. Nagy oxigénigényű, a vízszennyezésre érzékeny. Kikelt ivadékai algákat és vízi növényeket fogyasztanak, míg a kifejlett egyedek mindenevők, táplálékukban férgek, rovarlárvák, ikrák, csigák, gerinctelenek, magvak és elpusztult növényi részek is szerepelnek. Húsos ajkai segítségével leharapdálja a meder alján a kövek élőbevonatát, algaszőnyegét és összeszedi a mederben található állati eredetű táplálékot. Nyári nagy melegben csak este hagyja el búvóhelyét, ragaszkodik az életteréhez, és csak íváskor vagy táplálékkészletének kiegészítése céljából hajlandó vándorolni.
A téma iránt mélyebben érdeklődő „lelkes amatőr halbiológusok” kedvért szeretnénk elmesélni, hogy a „apró termetű márna” ügyekben további finomításokat is eszközült a tudomány.
Jelenlegi tudásunk alapján az Északi-Középhegység és a Felső-Tiszán a kárpáti márna él (Barbus carpathicus), és nemrég írták le a Sebes-Körös felső szakaszáról a bihari márnát (Barbus balcanicus), amely egy klasszikus magyar felfedezés .2016!!! ból. Gondoljuk kevesen tudtátok, hogy többek között magyar kutatók 10 év kutatómunkával igazolták egy új faj létezését. Már csak az i-re a pont, ha egy kicsit délebbre mész hatalmas szerencsével foghatsz egy balkáni márna (Barbus balcanicus) nevű halacskát is.
Teljesen mindegy, a lényeg ugyanaz: ha kis testű gyanús márnát fogsz, egyrészt örülj neki, akár fényképezd is le és küld el a Haltani Társaságnak, de ami a legfontosabb haladéktalanul engedd vissza ezt a kis csodát!
Mert sajnos ezekkel a hallakkal nagy valószínűséggel a horgászos jelentős hányada nem fog már élőben találkozni.
Külön köszönet, Sallai Zoltánnak az ország egyik legismertebb halbiológusának, aki cikküket lektorálta és fényképeit rendelkezésünkre bocsátotta.
A cikksorozat fő témája Magyarország gazdag halfaunájának bemutatása, különös tekintettel a fokozottan védett halakra. Célja, hogy felhívja a horgászok figyelmét ezeknek a ritka és különleges halfajoknak a megőrzésére, és hogy bemutassa, hogyan lehet felismerni és megkülönböztetni őket, illetve hogyan kell eljárni, ha ezek a halak akadnak horogra.
A magyar bucó, amely 100.000 forintos természetvédelmi értékkel fokozottan védett Magyarországon, a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területén fordul elő. Ez a faj 30-40 cm hosszúságúra nő meg, és főként a folyók különböző áramlási viszonyai között él, kerülve az áramlatmentes területeket. Állománya sajnos csökkenőben van, részben a folyók vízlépcsőinek és duzzasztóműveinek hatására a felvízi szakaszokról eltűnik.
A német bucó, szintén 100.000 forintos természetvédelmi értékkel fokozottan védett, a sügérfélék családjába tartozik. Erősen megnyúlt, hengeres testalkatú, vékony farokrésszel rendelkezik. Feje hosszú, széles és lapított. A német bucó kifejezetten folyóvizekben élő faj, elsősorban a nagyobb folyók paduczónájától a dévérzónáig terjedő területen, valamint kisebb folyók dombvidéki szakaszain is megtalálható, de a patakokban nem fordul elő.
A Petényi-márna, mely szintén 100.000 forintos természetvédelmi értékkel fokozottan védett, a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területén fordul elő. Ez a faj kisebb testű, mint a közönséges márna, maximálisan 20-25 cm hosszúságú. Hosszú, lapított feje van, és nagy szemei. Környezetétől függően különböző árnyalatokban fordul elő. Kedveli a mélyebb, kavicsos-homokos mederfeneket, és főként fenéklakó életmódot folytat. Nagy oxigénigényű és a vízszennyezésre meglehetősen érzékeny halfaj.
